2010. június 30., szerda

Meissen

A legutóbbi utunk Meissenbe vitt bennünket, ami egy egészen különlegesen szép kis városka. Tényleg, nagyon jó hangulatú, romantikus, kedves, aranyos. Bulizós típusoknak nem ajánlom, de egy szép hétvégét biztos el lehet tölteni itt.




Persze azért a kellemeset összekötöttük a még kellemesebbel...


Utunk célja a Meisseni Porcelánmanufaktúra volt egyébként.


Engem teljesen lenyűgözött a múzeum, és persze az ajándékboltban is sokáig nézelődtünk. Nem tudtam, hogy a cég étkészleteken kívül lakáskiegészítőket, sőt: már ékszereket is gyárt, úgyhogy volt min csodálkoznom:) Fantasztikus dolgok voltak - gondoljatok bele, ez a cég idén éppen háromszáz éve készíti ezeket a törékeny szépségeket!


És ami a fő: KÉZZEL. Én, aki híresen türelmetlen vagyok, maximális tisztelettel viseltetek mindenki iránt, aki képes olyan aprólékos dolgokra, mint a festés. A látogatói központban be lehet pillantani a teljes folyamatba, ez volt nekem a legérdekesebb rész. A forma megalkotásától egészen az utolsó, miniatűr ecsetvonásig bemutatják, hogyan készül a híres Meisseni Porcelán.


Ha arra jártok, mindenképp nézzetek körbe itt. Márpedig miért ne járnátok arra, hiszen Drezdától alig 25 km Meissen, és Drezda alig hét óra autózással elérhető (vonattal amúgy elég olcsó is!). Szerintem ideális hosszú hétvégékhez a környék. Hajrá! A Meisseni Porcelánról további érdekességeket itt lehet megtudni. Fotók: Végel Dániel.

2010. június 18., péntek

Regensburg, Wurstkuchl

Ez a hely egyszerűen fantasztikus volt. Szombat délelőtt, egy borzasztóan barátságtalan, hideg tavaszi napon jutottunk el ide, de mindannyian azonnal beleszerettünk. A Wurstkuchl (szó szerint: kolbászkunyhó, vagy ilyesmi) a Duna-parton áll, mégpedig évszázadok óta. Ekkora az egész.


Állítólag már a középkorban is ismert volt, mint kolbászsütöde. Ma is messze földön híres, pedig csak egyetlen egy féle étel van: kis kolbász (vagy talán éppen azért?). Étlap csak azért van, mert kérhetünk 6, 8, vagy 12 darabot... az alábbi étlapon az első 6 sor szól az ételekről.


A hely iszonyú kicsi, és különleges abban is, hogy ha belépsz, azonnal a konyhába jutsz, ahol a begyógyult szemű néni sütögeti a kolbászokat.


Jól látjátok: a fiatalok sorba állnak. A sor odakint mintegy ötven méternyi emberben folytatódik.


Mondanom se kell, hogy a Wurstkuchl családi vállalkozás, a tulaj, Herr Meier jókat sztorizgatott nekünk arról, hogy a nagymamája például HETVEN évig sütögette itt a kolbászt. Herr Meier és a személyzet egy része, mögöttük a sorban állók egy részével:


Herr Meier nagymamája:



A fenti képen jól érzékelhető, hogy mennyire kicsi az egész Wurstkuchl, ami amúgy a híres-neves Steinerne Brücke (kőhíd) lábánál áll, ez állítólag a Duna legrégebbi kőhídja, ha jól emlékszem. Az alábbi képet Dani az étterem előtti rakparton készítette, kb 20 méterre az épülettől.

Igen, elég közel van. Herr Meier az árvizekről is mesélt nekünk, amelyek rendszeresen megtépázzák az épületet (teljesen valószínűleg azért nem mossák el, mert hátsó fala a régi városfal egy darabja). Minden árvíz emlékét tábla őrzi. Alighanem most is felkerül majd egy, sajnos.

 

Ezenkívül régi családi fotók díszítik az "éttermet", amiben összvissz három hosszú pad van, és olyan alacsonyan van a mennyezet, hogy én például alig tudtam felegyenesedni. Az egész olyan volt, mint egy igazi Grimm-mesében.

De a legmesésebb az ebéd volt.


Azok a kolbászok!..... savanyú káposztával tálalták őket, és egy sajátos péksüteménnyel, amit kizárólag a Wurstkuchl számára készítenek a pékek a városban. Az a különlegessége, hogy jó sok köményt tartalmaz, ami köztudottan segít a káposzta által kiváltott étkezési panaszok kezelésében. Mindehhez igen jófajta sört ittunk. Ami azonban tényleg felejthetetlen, az a mustár. Mézzel és tormával ízesített, lágy krém ez, amit soha nem felejt el az, aki egyszer megkóstolta. A neten lehet rendelni belőle, ha valaki nagyon kíváncsi rá!
Egy szó mint száz: már csak a Wurstkuchl miatt is érdemes elmenni Regensburgba. És ezt most teljesen komolyan mondom, mert nagyon ritka az, hogy valami, ami ennyire egyszerű, mégis ennyire zseniális legyen. Danke, Herr Maier! fotók ezúttal is: Végel Dániel

2010. június 16., szerda

Goldenblog 2010

Úgy döntöttem, benevezek a hazai blogversenyek legfontosabbikára, a Goldenblog-ra. Szavazzatok rám! Itt lehet megtenni. Köszönöm!!!

Currywurst recept

Roppant egyszerű, kéremszépen.
A hozzávalók: 3,5 dl víz, 4 dl ketchup, 15 dkg paradicsompüré, 3 ek currypor, 2 ek sambal olek (paprikapaszta) 2 ek almaecet, 2 ek cukor, 1 mk só, 1 mk cayenne bors.
A hozzávalókat egy kisebb lábasba tesszük, felforraljuk, és szép lassan összefőzzük. A sült kolbászt meglocsoljuk a szósszal, és kissé megszórjuk curryporral. Ennyi:) Kolbászként bajor fehérkolbászt javasolok hozzá.
Én itt szökőkútba töltöttem, de persze hagyományos formában is nagyon finom.

2010. június 13., vasárnap

Restancia

Tudom, hogy elmaradásom van: adós vagyok a currywurst receptjével. Mentségemre szolgáljon, hogy a Kárpátiában van a gépemen, ott pedig az utóbbi napokban nem volt internet. Ezért most erre a Sony Vaio laptopra szorulok - ami egyáltalán nem rossz..... ígérem, hamarosan kiteszem a receptet is!


2010. június 10., csütörtök

München

Mint minden rendes nagyvárosnak, Münchennek is van egy nagy piaca, úgy hívják: Viktualienmarkt. Ott is voltunk. Spárgaszezon lévén mindenhol ez a fő attrakció, az utcákon külön bódékat állítanak fel ilyenkor, és árulják a különböző méretű és vastagságú fehér vagy zöld spárgát.



Miután jól áttanulmányoztunk mindent, a hosszú, nehéz nap zárásaképpen a híres Ratskeller étteremben vacsoráztunk. Íme a városházának otthont adó (amúgy 400 szobás!) Neues Rathaus...


...amelynek teljes pincéjét elfoglalja a Ratskeller étterem. Egy labirintus, komolyan (a weboldalán van egy alaprajz, na abból alkothattok némi képet róla...). Szerintem legalább 500-600 embert meg tudnak etetni egyszerre itt. A hely nagyon szép, de őszintén szólva a konyháért nem voltunk úgy oda. Az extra pedig a magyar (pontosabban: győri) pincér, Jani volt, aki baloldalt épp szélsebesen hozza nekem a sört:



A jobboldali pincér amúgy szintén nem német, hanem horvát, ami jellemző állítólag egész München vendéglátóiparára. Ezzel a vacsorával végeztünk is Münchenben, és másnap elindultunk Regensburgba - hamarosan arról is írok! Fotók: Végel Dániel

2010. június 7., hétfő

München, Dallmayr

Németországi utunk második beszámolója következik!
A müncheni Dallmayr-ben jártunk. A Dallmayr egy intézmény, legalább százhúsz éve várja a német gourmandok rohamát a belvárosban. Ma már egy multifunkciós intézmény.
A földszinten egy óriási üzlet van, ahol amolyan régimódiasan kötényes kisasszonyok szolgálják ki a vásárlókat (utóbbiak egyébként mindig rengetegen vannak, és nemcsak turisták, hanem helyiek is. fotók: Juci).


A hatalmas alapterület kisebb részekre oszlik, mindegyikben mást árulnak. Pl. az egyik sarokban csak bor kapható, a következőben csak csokoládé, a harmadikban csak a híres Dallmayr-kávé, aztán külön sajtpult, halpult, húspult következik, zöldségesstand, pékség, pezsgőbár, tésztapult.... Mindenhol van egy kis érdekesség, pl. a szemed előtt gyúrják a tésztát, amiből aztán tagliatelle lesz, a lazacot egy speciális eljárással filézik, stb. (fotók: Végel Dániel). Órákat lehet eltölteni itt, tátott szájjal.


A Dallmayr nálunk egyébként a kávéról híres, és nem is véletlenül. Állítólag a németországi kávézókban, éttermekben felszolgált kávé döntő többsége az ő termékük (nálunk is kaphatók egyébként a teáik és kávéik). Íme néhány szép doboz:


A kávérészlegen csodaszép, régi, nagy porcelánhordókban tárolják a különböző szemes fajtákat, ezekből mérik ki személyre szabottan a vevőnek. A kedves kötényes lányok megengedték, hogy én is beálljak a pult mögé és kipróbáljam, hogyan is kell:)



Miután az üzletben kibámészkodtuk magunkat, felmentünk az emeletre, ahol egy óriási kávézó és souvenir-shop van. Itt vártuk meg a séfet, aki a Dallmayr aprócska gourmet-éttermét vezeti - nem is akárhogyan, hiszen az étterem már két Michelin-csillaggal is büszkélkedhet. Diethard Urbansky-val beszélgetni fantasztikus élmény volt, nemcsak azért, mert szakmailag rendkívül tanulságos volt (képzeljétek el: 40 vendég fér el az étteremben, és rájuk 10 szakács jut!), hanem azért is, mert egy jókedvű, jó humorú ember. A konyhája pedig olyan hipermodern, mint egy űrhajó!

Hívott is, hogy menjek vissza hozzá egy kicsit kuktáskodni, hááát... nem tudom:)


Az étterem egyébként nagyon letisztult, finom és elegáns. Minden étkészlet, tányér és pohár kizárólag a Dallmayr számára készült, mégpedig olyan nagy hagyományú gyárakban, mint a Nymphenburgi porcelánmanufaktúra. Minden darab olyan kisszériás, hogy gyakorlatilag egyedi, ezért felbecsülhetetlenül értékes. Nem is nyúltunk semmihez!


Sajnos mivel rohannunk kellett a következő időpontra, a híres Dallmayr-finomságokat nem tudtuk letesztelni... de talán majd legközelebb!